Tengeri selyem: nyom Dalmáciától a múzeumig

Egy kis főkötő nagy történetet nyit meg

Nem kincsesláda, nem elsüllyedt hajó: a nyom egy családi hagyatékkal kezdődik. A Naturhistorisches Museum Wien 2024 tavaszán arról számolt be, hogy Ivica Basic több rostcsomót és egy tengeri selyemből kötött főkötőt adott át a múzeumnak horvát nagymamája hagyatékából. A darabok a puhatestű-gyűjteménybe kerültek.

Ez kézzelfogható kapcsolat Horvátország és egy ritka textilanyag között. A múzeumi közlemény azonban sem a főkötő készítési helyét, sem a korát nem nevezi meg. A horvát családi tulajdon nem bizonyít automatikusan dalmáciai készítést. A gyűjteménybe kerülés sem jelenti, hogy a darab ma állandóan megtekinthető a közönség számára. Aki látni szeretné, utazás előtt érdeklődjön a múzeumnál.

Mi köze a kagylónak a fonalhoz?

A rostok nem gubóból származnak. A nemes sonkakagyló finom rögzítőszálakat képez, amelyekkel az aljzathoz kapaszkodik. Az ehhez kiválasztott fehérjeváladék a tengervízben megszilárdul. A megtisztított és kifésült rostszakállból, a bisszuszból lesz a tengeri selyemként ismert anyag.

Az elnevezés a textilre irányítja a figyelmet, biológiai szempontból azonban elsősorban rögzítésről van szó. Éppen ez a nézőpontváltás teszi érdekessé a történetet: az ember alapanyaggá dolgozta fel azt, ami az állatot megtartja. Az itt látható illusztrációk az anyagot és az élőhelyet szemléltetik. Nem a bécsi adományról készült fényképek.

Dalmácia több egy szép feltételezésnél

A Muschelseide kutatási projekt írásos nyomokat követ az Adria keleti partjáig. Alberto Fortis 1771-ben, a dalmát tengerpart természettudományos utazásaihoz írt útmutatójában a rostok kinyeréséről kérdezett, és Isztriára hivatkozott. A projekt áttekintése későbbi beszámolóit is a dalmáciai feldolgozáshoz kapcsolja.

1846-ból Blumenbachnál olyan utalást dokumentál, amely szerint a korábban Nápolyba eladott anyagot immár magában Dalmáciában dolgozták fel. Ezek egy gyakorlatról szóló történelmi állítások, nem mennyiségi statisztikák és nem a műhelyek teljes jegyzéke.

Ezekből elbeszélhető egy kapcsolat, de nem állítható össze hiánytalan ipartörténet. Ki hol dolgozott, mennyi készült, és milyen utakon adták tovább a kész darabokat? E bizonyítékok alapján ezek a kérdések nyitva maradnak. A bécsi adomány kiegészíti a horvát nyomot, de utólag nem válaszolja meg a régebbi útleírások minden kérdését.

Egy régi szó tévútra vihet

A Naturhistorisches Museum Basel 1998 óta foglalkozik tengeri selyemmel. A közzétett áttekintés szerint a projekt leltára mintegy 60 tárgyat tartalmaz a 14. századtól a 20. század közepéig. Ez ennek a leltárnak a terjedelme, nem olyan állítás, hogy világszerte ne létezhetnének további darabok.

Különösen tanulságos a szó története: a bisszusz az ókorban és a reneszánszig nagyon finom lenvásznat jelentett. Csak a 16. században kezdték a kifejezést a sonkakagyló rostszakállára alkalmazni. Ezért egy régi szövegben szereplő bisszusz szó önmagában még nem bizonyítja a tengeri selyem jelenlétét.

Egy történelmi textil értelmezéséhez a szóhasználatnak, az anyagnak és az eredetnek összhangban kell lennie. Egy pompás történet királyokról vagy ókori öltözékekről nem helyettesíti ezt az ellenőrzést. Itt éppen az apró, ellenőrizhető nyomok izgalmasabbak egy nagy legendánál.

Ma az élő kagyló számít

A horvát környezetvédelmi hatóság a Pinna nobilist szigorúan védett, közvetlen veszélyben lévő fajként írja le. Egy halálos fertőzés súlyosan megtizedelte a földközi-tengeri állományokat. Az útmutatás egyértelmű: az állatokat nem szabad zavarni, és sem élő példányokat, sem üres héjakat nem szabad szándékosan kivenni a tengerből. A történelmi kézművesség nem gyűjtési engedély.

Az aljzatban függőlegesen álló héj ráadásul nem bizonyítja, hogy a kagyló még él. Az üres héjak sokáig állva maradhatnak, és más állatok telepedhetnek meg bennük. Aki sznorkelezés közben egy esetleg élő sonkakagylót fedez fel, hagyja érintetlenül, lehetőleg zavarás nélkül dokumentálja a megfigyelést, és jelentse a lelőhelyet az illetékes szakhatóságnak. A minisztérium ehhez online űrlapot és a vrste@mzozt.hr címet adja meg.

A történet tehát nem új rostok kinyerésének útmutatójához vezet. Mai értéke a meglévő textilek és eredetük megértésében rejlik, valamint annak az élőhelynek a megőrzésében, ahonnan ez a különleges kulturális örökség egykor származott.